2012. október 28., vasárnap

Búcsú/The End


Kedves Olvasók!

Elég sokszor írtam már ki a "The End" vagy "Vége" szócskát egy-egy történet vagy novella végére. Szám szerint hányszor is? Tizenegyszer biztosan. Most eljött az idő, hogy búcsút mondjak a blogolásnak. Azért írom így, mert az írást nem hagyom abba, az megmarad hobbinak, csak már nem lesz annyi időm rá, hogy rendszeresen szállítsam Nektek az újabb fejezeteket. 

Az oldal NEM zár be, nem szűnik meg, nem törlöm. Minden marad, ahogy volt.  

Továbbra is visszaolvashatjátok bármelyik történetet, ha szeretnétek. 

Aki most járna itt először, azt  nagy szeretettel köszöntöm és nyugtatom meg, hogy minden egyes történet, melyet itt talál, teljes, egész és befejezett. :) Jó olvasást és barangolást a történetek között!
Utólag is írjatok bátran, ha esetleg véleményezni akartok. Eljut hozzám. :)

Az oldal postafiókja is nyitva áll, ahogy a facebook-os oldal sem szűnik meg még egy darabig. 
Igyekszem a beígért pdf összeszerkesztett verziókat is megcsinálni. ;)

Egy kis magyarázat, mese, lelkizés a tovább után. :D



2012. október 27., szombat

Novella 10.18 - Együtt a világ ellen

Sziasztok!

Újabb történet végére teszünk pontot. Ezzel a fejezettel ugyanis búcsúzunk Sophiéktól. :)
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, mert kicsit olyan mindent bele lett! Nevetős, sírós, vicces, boldogságos.

Hát akkor utoljára:
Jó olvasást!
Puszi
Pixie



18. fejezet


…Rob…

A nyüzsgő tábori életet szemléltem. Mindenhol futkározó gyerekek, felügyelők és tanárok mozgolódtak. A faházikó tornácáról néztem őket a kávémat kortyolgatva. Tudtam, lassan nekem is ideje mennem a színjátszókhoz, hiszen alig volt egy hetünk színpadra állítani a darabot, amit majd utolsó nap hazaindulás előtt adnak elő a szüleiknek. Hirtelen nagyot ugrottam és csak egy hajszálon múlt, hogy nem öntöttem magamra a kávét ijedtemben, ahogy kislányom kirobogott a házból. Kacagva nézte ijedt képemet.
- Hihi apu megijedtél? – nevetgélt. Bár a káromon mulatott, nem tudtam rá haragudni egy percig sem. Kis csöpp volt még, alig töltötte be az ötöt. Hatalmas kék szemei mindig meg tudtak puhítani és egyszerűen imádtam, főleg a gyönyörű vörös hajacskáját, ami ugyanúgy hullt kis vállaira, akárcsak az anyjáé.
- Talán rossz a lelkiismereted? – lépett ki mosolyogva Sophie is és csatlakozott Beccához a kuncogásban.
- Életem értelme két gonosz boszi – sóhajtottam fel. – Inkább adj apunak egy gyógypuszit, mielőtt szívinfarktusban elpatkol! – Letettem a csészémet, majd karjaimba kaptam és be is zsebeltem a cuppanós puszikat. – Legyen szép napod Kincsem a rajszakkörön! Biztos ügyes leszel – puszilgattam. Apró kezei a nyakamat markolászták és széles mosolyával vigyorogva nézett rám.
- Neked is szép napot Apu! Szeretlek – ölelt magához. Sophie mosolyogva nézte a jelenetet.
- Sietnünk kell Becca, nekem is mennem kell a csoportomhoz – sürgette Soph. Letettem a hercegnőmet, majd az anyukáját szeretgettem meg picit pár csókocskával és simogatással. Együtt indultunk útnak, majd először Becca tűnt el a csoportjával, majd Soph búcsúzott tőlem, hogy a saját csoportját bevezethesse az újságírás rejtelmeibe. Mikor megérkeztem az én kis csapatomhoz szerencsére mindenki ott volt, izgatottan nyüzsögtek. Egy ember hiányzott csupán. Ed. Képtelen volt a pontosságra.
- Sziasztok skacok! A nevemet tudjátok, a tábor megnyitóján már bemutatkoztam. Szeretnélek megkérni titeket, hogy bár igaz elég fiatalok vagytok, de én szeretném, ha tegeznétek. Ez egy nyári tábor, nem suli, szóval nyugodtan engedjétek el magatokat. Míg a mai vendégünk megérkezik, addig játsszunk pár ismerkedős játékot! – javasoltam és bele is kezdtünk. Egy hatalmas tisztásra sétáltunk, ahonnan jó rálátásunk volt a közeli tóra. Nagy körbe ültünk és elkezdtük a játékot. Ez volt a második év, hogy megszerveztük Sophieval a tábort. Olyan gyerekekkel foglalkoztunk, akik rossz körülmények között éltek. A tábor célja az volt, hogy erre az egy hétre felejtsék el a sok rosszat, csak a szórakozásra legyen gondjuk, miközben tanítunk is nekik valamit, hogy találjanak valami célt az életükben, hogy lássák, ilyen út is van.
- Hejhó! Halihó! – jelent meg integetve Ed. – Bocs a késésért pajtás, de nehéz idetalálni! Kész útvesztő az egész - magyarázott. A gyerekek már rég a parkolóban álló tűzpiros Ferrari-t nézték. Gyanítottam, új szerzemény. – Miről maradtam le? – vigyorgott. Kézfogással üdvözöltem, nem nehezteltem rá, hiszen minden egyes tanár és vendég teljesen ingyen foglalkozott a gyerekekkel.
- Fiatalok! Ő itt Ed a mai vendégünk, aki segíteni fog nekünk, hogy tökéletes legyen az előadásunk egy hét múlva. Holnap egy másik barátom Andrew jön és így tovább. Minden nap új arccal ismerkedhettek meg, akik remélhetőleg mind tudnak majd valami újat mutatni és hozzáadni a darabunkhoz. 
- Átvehetem a szót? – állt fel Ed. Intettem neki, hogy csak rajta majd a fűbe huppantam a többi gyerek mellé. Ebben a csoportban tizennégy, tizenhat éves gyerekek voltak. – Na, olvastam ezt a darabot és az van, hogy szerintem kicsit fel kéne turbózni. Például, mikor a főszereplő lovon jön be, mondjuk, jöhetne motorral meg ilyenek. Kicsi korszerűsítés. Na hogy hangzik? – kérdezte. Persze minden gyerek egyet értett, itták Ed minden szavát, hisz a vagányságával és közvetlenségével, na meg a dumáival lekenyerezte őket. Így volt kis időm elkalandozni az elmúlt pár év emlékeiben, mikor újra a fülemben csengett Soph reggeli mondata: „Talán rossz a lelkiismereted?”

Becca születése mindent megváltoztatott, már nem csak mi voltunk Sophivel, hanem egy pici kisbaba is. Nagyszerű hónapok voltak, imádtam cipelni a popóját, fürdetni, nézni, ahogy alszik, persze a kakis pelus kicserélése már nem tartozott a kedvenc feladataim közé.  Boldogok voltunk, és anyuékkal is lassan rendeződött a viszonyunk, ahogy Soph szülei is gyakori látogatók voltak. Persze nem tudtam egyik napról a másikra megbocsátani, holott nagyon is örültem és megkönnyebbültem, hogy visszakaptam a családomat, akik nagyon hiányoztak. Aztán Becca egy éves lett és jobban belevetettem magam a munkába, már több filmet is vállaltam az év során. Közben Soph vállalt néhány cikket, de ő volt otthon mindig a kislányunkkal. Voltak nehézségek, veszekedések, mosolyszünetek, mint akármelyik kapcsolatban, de mindig megoldottuk és a békülés minden egyes alkalommal megérte az ajtócsapkodást. A legnagyobb válságunk mégis némán, észrevétlenül következett be, alig akartam tudomásul venni azt, ami éket vert közénk. Los Angeles közelében, egy stúdióban vettük fel a legtöbb jelenetét egy drámának, amiben egy fiatal ám annál tehetségesebb színésznő volt a partnerem. Alyssa bár törékeny nőnek tűnt, már az első nap megmutatta, mennyi tűz is van benne. Olyan volt, mint a tornádó a forgatásokkor. Sophie szerencsére megértette, ha egy-egy estére elmentem vele iszogatni, hisz’ semmi más nem járt az eszemben, csak a jó munkakapcsolat, hogy a karaktereink kidolgozottak legyenek és a vásznon a lehet leghitelesebb alakítást nyújthassuk. Bár Alyssa kétségkívül gyönyörű volt, hamvas bőrével, izmos combjaival és feszes idomaival, amiken néha meg is akadt a tekintetem, de szerettem Sophiet és eszem ágában sem volt őt megcsalni. Egy idő után aztán láttam Sophien, hogy rosszul veszi a dolgot, mikor otthon is a forgatásokról mesélve áradoztam kolléganőmről. Nem egyszer vágta a fejemhez, hogy ha annyira csodás, akkor kérjem meg, ő főzzön és mosson rám. Párszor összezördültünk, de csak értelmetlen hisztinek könyveltem el, mivel nem láttam rá semmi indokot, hogy így viselkedjen velem. Csakhogy szolgáltattam rá okot. Ahogy egyre jobban haladtunk a felvételekkel, jöttek az intimebb, meghittebb jelenetek és az eszem tudta, hogy ez csak színjáték, de Alyssa a játékával rendre elbűvölt. Vonzott hiába tudtam, hogy megégethetem magam, ő pedig csak adta alám a lovat annak ellenére is, hogy tudta, házas ember vagyok, akit otthon a felesége és a kislánya vár. Az ágyjelenetkor veszettül megkívántam. Igaz a felvételekben soha sem volt semmi meghitt vagy szenvedélyes, mégis, ahogy újra és újra felvettük, ahogy a csípőmön ring, hogy meg kellett érintenem selymes bőrét, és izgató melleit, teljesen feltüzelt. Mikor a rendező elengedett minket, fejvesztve rohantam a menedékül szolgáló öltözőmbe. Csakhogy nem sokáig voltam biztonságban, ugyanis Alyssa utánam jött. Csak a köntöse takarta testét, amit az asszisztense terített rá, és tudtam a kis bugyin kívül, amit a jelenet alatt viselt, semmi más nincs rajta. Kapkodtam a levegőt, ő pedig elém lépett.
- Istenem Rob! – nyögte elfúló hangon és végigsimított az arcomon. – Tudom, hogy te is érzed. Csak úgy vibrál a levegő – húzta végig az ujját az ajkaimon. Férfiasságom tettre készen ágaskodott, Alyssa pedig vágytól fűtötten suttogott a fülembe, amivel csak még jobban izgalomba hozott. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy meg akarom dugni, annyira veszettül vágyom rá, hogy még többet kapjak, mint a jelenetben, hogy ne csak színjáték legyen az egész, hanem valóság.

…Sophie…

A terem ablakán kipillantva, észrevettem a tűzpiros sportkocsit, és egyből tudtam, hogy Ed megérkezett. Fejemet csóválva, de vigyorogva néztem, ahogy kipattan a járgányból, majd azzal a macsós járásával Rob csoportja felé veszi az irányt. Újra a fiatalok felé fordultam, én foglalkoztam a legidősebbekkel, akiknek igyekeztem felkelteni az érdeklődését az újságírás iránt. Úgy tűnt élvezik a foglalkozást, sokat kérdeztek és alig várták, hogy kipróbálhassák magukat. Mindenki bele akart kerülni a tábori lapba, ami a hetet összefoglaló kis kiadvány lesz, amit a hét végeztével minden gyerek kézhez kap. Sokan szerettek volna írásaikkal belekerülni, ezért lelkesen oldották meg bármilyen feladatot adtam nekik. Újabb kis sztorizgatásba kezdtem, mivel épp az interjúkészítésről beszéltem, amikor az egyik tábori vezető jelent meg az ajtóban.
- Elnézést a zavarásért, de Mrs. Harris küldött, hogy vegyem itt át a felügyeletet, míg elmegy hozzá. – Mivel Mrs. Harris volt a rajztanár, aki Beccával foglalkozott, egyből megugrott a szívem, hogy kislányommal történt valami baj.
- Köszönöm. Akkor… ömmm… - néztem a csoportomra. – válasszon mindenki egy személyt, akivel egy kitalált interjút ír! Sietek vissza – mosolyogtam rájuk, de félve hagytam el a faházat. Kilépve a szabadba a Nap tűző sugarai melengették a bőröm, de még a minket körbevevő csodás erdő látványa se tudott vigasztalni. Rohantam a tábor másik végébe a rajzosokhoz, közben Robba ütköztem.
- Te is Andreahoz? – kérdezte tőlem Rob. Bólintottam.
- Neked se mondtak semmit? Vajon mi lehet a baj? Becca? – aggodalmaskodtam.
- Hé Soph! Nyugi! – fordított szembe magával. – Higgadj le! Az is lehet, hogy csak valami tábori ügy, hiszen mi vagyunk a szervezők. Nyugodj meg, mert bármi is történt, ezzel csak még nagyobb ijedtséget keltenél! – simogatta a hátamat.
- Igazad van – vettem mély levegőt. Rob magához ölelt, majd megcsókolt. Gyengéd és rövid csók volt, de annál többet jelentett. Ekkor vaku villant. Oldalra kaptuk a fejünket és megláttuk, ahogy a lelkes fotószakkörösök a tájon kívül minket is fényképeznek.
- Nem tudtam, hogy paparazzi képzés is folyik a táborban – vigyorodott el Rob. Megragadta a kezem, majd sietős léptekkel mentünk tovább. Be se kellett mennünk a rajzterembe, Becca a kinti lépcsőn ücsörgött keservesen sírva, miközben Andrea próbálta nyugtatgatni. Amikor megpillantott minket azonnal felpattant és mindkettőnkhöz odabújva magához szorította a lábainkat, úgy ölelt minket. A szívem szakadt meg érte.
- Mi történt Kicsikém? – kérdeztem, miközben próbáltam lefejteni a kezét rólunk, hogy megnézhessem, mi a baja. Rob nemes egyszerűséggel a karjaiba kapta és próbálta kisimítani a haját az arcából. Becca erősen kapaszkodott az apjába és a vállára hajtotta a fejét. Sírása lassan csitult, ahogy felváltva simogattuk. Könnyes szemeit rám emelte és szipogva megszólalt.
- Kicsúfoltak. Nem hagynak békén. Mindig azt mondják, ronda vagyok. Vörös rókának csúfolnak – sírt megint. Robbal összenéztünk. Láttam a szemében, hogy azon gondolkodik, az összes gyereket most azonnal hazaküldi, aki egy rossz szót is mert szólni az ő pici lányáról. Én is anyatigrisként rontottam volna be legszívesebben a terembe, hogy számon kérjem rajtuk, de higgadtan kellett kezelnünk a helyzetet.
- Nyugodj meg Rózsaszálam! Semmi baj – puszilta meg Rob.
- Ne sírj! A többiek buták.
- De tényleg csúnya a vörös hajam – sírt.
- Dehogy csúnya! Gyönyörű szép kislány vagy. A legszebb kis hercegnő a Földön – suttogta neki Rob. – Nem tudják, mit beszélnek. Különleges vagy, mert nem sok embernek van ilyen szépséges vörös haja, mint neked és az anyukádnak. A maminak is ilyen van és ő se csúnya ugye?
- Nem – motyogta szipogva. – De anyunak nincsenek szeplői – kezdett el megint rázkódni.
- Édesem! A szeplőktől csak még szebb leszel. Imádnivalóak a kis pöttyeid. Hidd el nekünk Kicsim! Gyere! Visszakísérünk, és ha megint valaki valami csúnyát mond, biztos vagyok benne, hogy Mrs. Harris majd megvéd.
- Nem! Nem megyek vissza! – markolászta Rob pólóját.
- Most akkor mi legyen? – nézett rám Rob.
- Andrea menj csak vissza a csoporthoz! Sajnáljuk a kellemetlenséget. Innentől elintézzük – fordultam a rajztanárhoz.
- Sajnálom, nem tudtam, mit tenni. Annyira kicsik és mégis nem álltak le szegénykém piszkálásával. Sajnálom Becca. De remélem, holnap jössz és befejezed a rajzod! – simogatta meg a haját, majd elköszönve tőlünk visszalépett a terembe.
- Én nem tudom befogadni, pont annyi szerep van, nem tudnék rá figyelni közben – mondta Rob.
- Nálam is a legidősebbek vannak, és aligha tudna bekapcsolódni a foglalkozásba, de esetleg elrajzolgathatna, míg tartom az újságírás órákat. A közös kirándulásokra és egyéb programokra meg úgyis együtt megy az egész tábor.
- Kérdés, hogy mennyi idő alatt unja meg a rajzolgatást – sóhajtott Rob, miközben le nem téve Beccát ringatta a karjaiban. – Semmi baj Picim. Nem kell visszamenned. Apu és anyu kitalál valamit. Ígérem – puszilgatta. Míg visszafelé sétálgattunk így hármasban, eszembe jutott, hogy eltekintve ettől a kis incidenstől, milyen szerencsések is vagyunk. Becca nagyon jó kislány, bár néha az egykék tipikus tüneteit produkálja. Tud nagyon makacs és hisztis lenni, de alapjában véve egy tündér, akiért odáig vagyunk. Robbal is teljesen jó a kapcsolatunk, ez a nyári tábor pedig mindkettőnk igazi álma. Rob másik vállára hajtottam a fejem, mi lányok már csak szeretünk csüngni rajta. Boldog mosollyal az arcomon lépkedtem kis családommal, tudva, hogy megtaláljuk a megoldást, amikor akaratlanul is az agyamba villant pár kellemetlen kép. Talán Becca sírása és a tehetetlenség érzése hozta elő belőlem.

Késő este volt. Kislányomat már elaltattam és vártam, hogy Rob is hazaérjen. Borsódzott tőle a hátam, ha megint arra gondoltam, hogy azzal az Alyssával forgat, vagy épp közös „megbeszélést” tartanak. Bíztam Robban, és elhittem neki, hogy ő tényleg azt hiszi, csak ártatlan találkozók ezek. Ugyanakkor azt is sejtettem, a nő nem riadna vissza tőle, hogy elcsábítsa és megvolt rá az esély, hogy képes is lenne rá. Hiszen újabb évekkel lettem idősebb, én a negyedik x-et léptem át, míg Rob harmincas évei elején épp fénykorát élte. Nem hibáztattam érte, ha megakadt a szeme néhány fiatalabb nőn, de aligha tudtam tagadni, mennyire bánt a dolog és hogy milyen pokolian féltékeny vagyok. Épp felpattantam az ágyból, hogy leinduljak a konyhába inni valamit, a kilincshez nyúltam és akkor Rob lépett a szobába. Eléggé zihált és valami miatt nagyon izgatott állapotban volt. Az olvasólámpa által nyújtott fényben láttam férjem arckifejezését, ami megrémített. Úgy festett, akár egy űzött vad.
- Soph! – nyögte. – Fent vagy még?
- Igen. Téged vártalak – próbáltam nyugtató mosolyt erőltetni az arcomra, de rettegtem a ténytől, hogy nem tudom, mi történhetett vele. A másik pillanatban megragadott és erősen magához vonva szenvedélyesen tapadt az ajkaimra. Rövid selyemhálóingem anyagát markolászta, egyszerű mozdulattal felgyűrte, hogy a csupasz bőrömre tapaszthassa tenyerét. – Szeretkezz velem Sophie! – nyögte a számba, ezzel teljesen feltüzelve engem is. Nem kellett kétszer mondania, benyomtam mögötte az ajtót, majd engedtem, hogy az ágyra hajítson és utánam másszon. Az űzött vad, most éhes fenevadként vetette rám magát, és engem szinte felemésztettek szenvedélyességünk lángjai. Épp annyira volt durva, amennyire szerettem, miközben csókjaiban megkaptam a vágyott odaadást és ragaszkodást.
Kifulladva omlott rám egy mindent elsöprő orgazmus után. A hátát simogattam és a haját cirógattam. Igyekeztem nem gondolkodni, csak élvezni az érzést, ahogy forró testünk még mindig egymásba kapcsolódik. Csakhogy aztán Rob hamar legördült rólam és hatalmas sóhajtól kísérve kezdte bámulni a plafont. Nem kellett sokat találgatnom, vagy gondolkodnom rajta, mi idézhette elő ezt a reakciót tőle. Bár gyakran szeretkeztünk még mindig, de rég volt már ilyen fékezhetetlen együttlétünk.
- Milyen napod volt? – kérdeztem.
- Ne! Most ne veszekedjünk! – nyöszörgött.
- Csak egy ártatlan kérdés volt… nem értem, hogy…
- Dehogynem. Pontosan tudod hányadik forgatási nap volt és azt is melyik volt a beütemezett jelenet.
- Akkor is csak arra voltam kíváncsi, hogy ment. Jó napod volt-e – mondtam higgadtan. Rob nem szólalt meg, csak oldalt fordult, meglepetésemre nem háttal nekem, hanem pont, hogy szembe velem. Rám nézett. A tekintetében rengeteg megbánást láttam. Végigsimított az arcomon. Nem akartam sírni, pedig tudtam, tudtam, hogy azt a nőt is akarta, legalább ennyire, mint engem.
- Történt valami, amiről tudnom kellene? – kérdeztem kissé rekedtes hangon.
- Semmi olyan, amire gondolsz. Szerinted utána képes lettem volna szeretkezni veled? - kérdezte. Nem nyugtattak meg teljesen a szavai.
- De akartad. Igaz? Ezért… - csuklott el a hangom. Rob sóhajtott és lesütötte a szemét. - Tudtam, éreztem – hunytam le a szemeim, hogy megakadályozzam a kigördülő könnycseppjeimet. Rettenetes érzés volt a tudat, hogy a férfi, akit annyira szeretsz más nő után vágyik.
- Soph! – nyúlt felém, de ellöktem a kezét. – Nem történt semmi és nem is fog. Esküszöm neked – mondta határozottan. Közelebb kúszott hozzám, próbálva magához ölelni, de én minden erőmmel hadakoztam ellene.
- Hagyj! Hagyj békén! – sírtam, de ő erőszakosan a karjaiba húzott. – Ne Rob! Eressz el! – próbáltam kiszabadulni a szorításából.
- Téged szeretlek, te vagy a feleségem. Senki más nem kell, csak te – beszélt hozzám. Újra és újra elsuttogta ezeket a szavakat egészen addig, míg lehiggadtam. Aztán, ahogy elkezdett simogatni a nyelve is megeredt és beszélni kezdett. Mindent elmondott, minden benne kavargó érzést és belőlem is kihúzta, mit gondolok, mit érzek.
Pár nappal később elhatároztam, hogy elmegyek a forgatásra és saját szememmel nézem meg az ott folyó dolgokat. Hittem Robnak és bíztam benne, de meg kellett néznem magamnak azt az Alyssát és reméltem a jelenlétem egyfajta támogatás lesz Robnak. Persze Beccát nem hagyattam egyedül, így vittem magammal. A stúdióba szerencsére könnyen beengedtek, nem kellett sokat magyaráznom, ki vagyok. Aztán rátaláltam Robra, aki épp a szünetében a rendezővel beszélgetett. Meglepődött, de elmosolyodott, mikor meglátott minket, majd bemutatott a rendezőnek.
- Gyönyörű családod van. Büszke lehetsz rájuk – veregette hátba a férfi és megcsodálta kislányunkat. Az akkor még csak két éves Becca érdeklődve nézte az idegen arcot.
- Hogyhogy bejöttél? – vette karjaiba kislányát Rob, majd az öltözője felé kezdtünk sétálni.
- Hoztam ebédet. Csak gondoltam benézek.
- Ellenőrzés? – komorodott el az arca.
- Inkább erősítés – karoltam belé. Persze úton-útfélen megállítottak minket, a statisztáktól a sminkesekig mindenki meg akarta nézni a pici lánykát és Rob büszkén mutogatta mindenkinek az ő kis hercegnőjét. Észrevettem a távolban ácsorgó fiatal színésznőt, aki elgondolkodva komor képpel vizslatott minket. Álltam a tekintetét, ő pedig be is ment az öltözőjébe.
- Köszönöm Szívem – suttogta Rob a fülembe, majd megcsókolt és magunkra zártuk az öltöző ajtaját, hogy zavartalanul elfogyaszthassa az ebédjét kis családja társaságában.

Túlságosan elbambultam, mert mire feleszméltem, Ed állt előttünk. Kislányom szemei egyből felragyogtak, ahogy megpillantotta Rob régi cimboráját. Oda volt érte, talán még a keresztapjánál, Patricknél is jobban imádta.
- A srácok úszni akarnak, az lesz a mai szabadprogram? Ja és mikor ebédelünk? Kilyukad a gyomrom – kérdezte Robtól. Az órámra pillantottam, lassan ideje volt, hogy visszavonuljanak a szobáikba, aztán az ebédlőben nekiálljanak enni. A csoportvezetők kiadták a parancsot, így míg mi ott ácsorogtunk, a gyerekek a saját faházaikba száguldoztak.
- Először ebéd, aztán akkor ma legyen úszás – bólogatott Rob.
- Hát te Kicsim? Jól látom, hogy sírtál? – kerekedtek el Ed szemei Beccára nézve. Egyszerűen bámulatosan bánt vele, ki se nézte volna belőle az ember, de volt valami különleges szövetség közte és kislányom között.
- Kicsúfolták és el kellett hoznunk – mondtam Ednek. Becca már nyaggatta is az apját, hogy Edhez akar menni, aki át is vette a lánykát.
- Kicsúfoltak? – kérdezte felháborodottan. – Ki volt az? Hol találom? Az én csajomat kicsúfolni? Elveszem mindegyiktől a játék mackóját! – vágott tettetett dühös arcot, amire Becca felkacagott.
- Azt mondták csúnya vagyok, olyan, mint egy vörös róka – motyogta Becca, miközben Ed ingjének gallérját piszkálta.
- És te elhitted? A leggyönyörűbb hercegnő? – Becca csak szégyellősen bólogatott. Rob átkarolta a derekam és vigyorogva figyeltük, ahogy Becca szinte elájul Edtől. – Mit is szoktál nekem mondani? Mit ígértünk egymásnak? – A bűvös mondat.
- Azt, hogyha nagy leszek, akkor elveszel feleségül és te leszel a férjem – vágta rá Becca. Még egy éve mondta ezt először. Egyszerűen az apja elé állt és közölte vele, hogy ha nagy lesz ő Ed felesége lesz. Rob majdnem hanyatt esett. Most is forgatta a szemeit.
- Pontosan. A feleségem leszel. És nekem csak világszépe barátnőim voltak eddig is. Az én csajom vagy pici lány, szóval bárki bármit mondd, te vagy a legszebb. Most pedig irány a kajálda, mielőtt eleszik előlünk a sok finomságot! – cipelte még mindig karjaiban Beccát, aki élvezte a hercegnői elbánást. Mi is követtük őket. Mikor odaértünk már tele volt az ebédlő és minden gyerek nagy hangzavar közepette falatozta a finomságokat.
- Most, hogy itt van Ed, mi már nem is számítunk – csóválta a fejét féltékenyen Rob, ahogy letettük a tálcáinkat az asztalra. Amikor Ed végigvonult Beccával, majd egymás mellé ültek, minden gyerek őket nézte. Kislányom büszkén mosolygott, gyanítottam azokra, akik kicsúfolták, hiszen most a felnőttek asztalánál ült, ráadásul Eddel. Eredetileg azt akartuk, hogy ő is elvegyüljön a többi gyerekkel, ne érezze azt, hogy ő más vagy több, de egy ilyen nap után, úgy gondoltam megérdemli, ha már ilyen kegyetlenek voltak vele a többiek. Ed elszórakoztatta és csak nevettek és nevettek. Öröm volt nézni.

…Rob…

A délutáni programot nem csak a gyerekek, de én is nagyon élveztem. Becca Eddel pancsolt, nem tudott szabadulni a sráctól, én pedig a bikinis feleségemben gyönyörködtem a partról. Az összes felnőtt árgus szemekkel pásztázta a tavat a gyerekekre vigyázva, én meg egy fa árnyékából gyönyörködtem a látványban. Sophie pár gyerekkel labdázott a vízben, én pedig egyre jobban szuggeráltam, hogy inkább feküdjön mellém. Felém nézett és elmosolyodott, majd néhány passz után, elköszönt a gyerekektől és felém vette az irányt. Megtörölközött, majd leheveredett mellém. Nem érhettem hozzá úgy, ahogy szerettem volna, hiszen mégiscsak egy gyerektáborban voltunk, ahol mi voltunk a tekintélyes főnökök.
- Mit szólnál, ha a szabadprogramot a szobánkban folytatnánk? – suttogtam a fülébe. Elmosolyodott.
- Mr. Pattinson, hogy lehet ennyire antiszociális, hogy nem akar aktívan részt venni a tábori életben? Vedd le a pólód és irány a víz! – nézett rám.
- De én a te bikinifelsődet akarom levenni! – nyafogtam. - És ha nem vonulunk vissza pár percen belül, a táborlakók nagyon hamar egy rögtönzött felvilágosító órát is kapnak - villantottam rá a tekintetem. Sophie felpattant, majd a pólójába bújt.
- Gyere utánam öt perc múlva! – kapta fel a többi cuccát és vigyorogva elsietett a házunk irányába. Hálát adtam az égnek, amiért a miénk nagyobb volt és modernebb, főleg, ami a szigetelést illette és lényegesen kiesett a többi ház köréből. Ugyanis szándékomban állt hangos sikolyokat előcsalogatni szerelmemből. Nem számoltam az időt, de három percnél tovább aligha bírtam, és utána eredtem. Berontottam a házba, kulccsal bezártam az ajtót, majd az ablakokon behúztam a sötétítő függönyöket. Ahogy a Nap sugarai átszűrődtek a függönyön, narancssárga színbe vonták az egész helyiséget. Sophie ott állt előttem kacéran vigyorogva, és pár perc múlva már a kanapén ültem ölemben vele és érzéki csókolózással voltunk elfoglalva. Izgatóan tekerte a csípőjét az ölemben, miközben csókoltuk és csókoltuk egymást, néha levegő után kapkodva. Lehúztam róla a pólót, majd tenyeremet az egyik mellére simítottam és masszírozni kezdtem. Másik kezemmel kibontottam a bikinifelsőt, hogy szabaddá tehessem kebleit.
- El… el se hiszem, hogy ezt csináljuk… itt – nyögdécselte miközben ajkaimmal mellbimbóját szívogattam. Visszanyomott a kanapéra és elkezdett kihámozni a nadrágomból.
- De izgató nem? – vigyorogtam rá. – Beindít – faltam ismét ajkait. A kis bugyit félrehúztam rajta, ő pedig lassan a szemembe nézve rám ereszkedett. Nem kapkodtunk, kiélveztünk minden pillanatot, míg testünk egybeolvadt. Imádtam érezni magam körül, benne lenni, kitölteni, semmihez sem fogható érzés volt, ahogy rajtam ringott. Kezeimmel csípőjét markolásztam, próbálva irányítani a tempót. Aztán megcsörrent Soph mobilja.
- Ahh – nyögte. – Nem, most nem – nyöszörgött, ahogy újra és újra felnyársaltam. A kis készülék nem hagyta abba a zenélést és Sophie a háta mögé nyúlt a kisasztalra, hogy felvehesse. Mindketten ziháltunk, rólam már folyt a víz, a szobában fülledt, nedves levegő volt.
- Hogy a francba van itt térerő? – morogtam.
 - Tessék! – szólt bele feleségem a telefonba, miközben férfiasságom kielégülésre vágyva még mindig benne lüktetett. – Patrick ez… ez most nem a legjobb pillanat – nézett a szemembe én pedig karjaimmal kissé toltam rajta, majd újra leheletnyit visszahúztam, mire eltartotta a telefont és felnyögött. Bosszúért kiáltó tekintettel méregetett, majd újra a telefonba szólt. – Örülök neki, hogy szereted azt a nőt. Ne pánikolj!  Biztosan van rá magyarázata – hadarta, majd meglepve engem hirtelen felült. Szerencsére tenyerét az ajkamra tapasztotta, mert egy óriási nyögés hagyta el a torkom. – Ha… ha hazaért – próbált értelmesen beszélni Soph, miközben farkasszemet néztünk. – Kérdezd meg tőle! De ne rohand le, ne tűnjön számonkérésnek! – harapott az ajkaiba. Jó fiú voltam és nem mozdultam, pedig nem vágytam másra, csak hogy végre befejezzük, amit elkezdtünk. – Hajrá Patrick! A gyűrűvásárlást meg nem felejtettem el. Amint hazaértünk megejtjük. Szia! – rázta le gyorsan. Kinyomta a telefont, majd mellénk hajította a kanapéra és újra megmozdult. Normális esetben megkérdeztem volna, mi van Patrickkel, mikor jegyzi már el végre a barátnőjét, akivel egy éve járnak, de nem tettem. Sokkal fontosabb dolog foglalkoztatott. Egyre gyorsabb tempót diktáltunk, arcomat Soph mellkasába fúrtam, belélegezve a bőre illatát. Egyre erősebben markolászta a hajamat és élveztem, ahogy hangosan nyögdécseli a nevemet. Aztán felrobbant körülöttünk minden és elragadott minket az extázis. Eldőltünk és egymásba gabalyodva heverésztünk. Ragaszkodón tartottam karjaimban a nőt, akit mindenkinél jobban szerettem, aki a kislányom anyja volt, és akiért az életemet is odaadtam volna. Csípőmre húztam a lábát, majd újra elmerültem benne és ismét szeretkeztünk. Minden egyes megpróbáltatás, amin valaha keresztülmentünk, csak még erősebbé tett minket és a kapcsolatunkat. És bár néha a pokolra kívántam, mikor azért kiabált velem, hogy párosítsam össze a zoknijaimat, vagy hisztizve elvonult, ha nem akartam vele megnézni a kedvenc sorozatát, de mindezekkel együtt imádtam őt. A legjobb pedig az volt az egészben, hogy tudtam ő is ugyanígy érez annak ellenére, hogy kérés nélkül, sose pakolok el magam után, és hogy nem vagyok hajlandó minden egyes alkalommal végignézni azt a hülye sorozatot.
Pihegve cirógattuk egymást és ő mosolyogva hallgatta szapora szívverésemet.
- Érted és Beccáért dobog – néztem a szemébe. Megcsókolt, majd szorosabban hozzám bújt.
- Szeretlek! – súgta. Lassan feltápászkodtunk, majd lezuhanyoztunk. Épp időben, mert aztán megjelent Ed Beccával. Tette a megjegyzéseit, hogy pontosan tudja, mit műveltünk, de már fel se vettem. Belenyugodtam, hogy ő már nem fog megváltozni, és ez így volt jó. Karjaimba kaptam pici lányom. Büszke voltam Rá, Sophiera, a munkámra, erre a jótékonysági táborra és minden döntésemre, amit valaha az életben hoztam. Mert bár döntéseim közt voltak jók és rosszak is, de mind kellett ahhoz, hogy azon a napon ilyen boldog és elégedett legyek.

Vége



2012. október 21., vasárnap

Novella 10.17 - Együtt a világ ellen

Sziasztok!

Itt is vannak Sophiék és bővül a család. Talán picit elragadtattam magam a végén, de nézzétek el nekem a rózsaszín vattacukor felhőt. Valahogy ilyen hangulatom volt. :D
Remélem, tetszeni fog!
Jó olvasást!
Puszi
Pixie

U.i: P.Lott, Heni, Krisztina, Evani, Carol, Helena, Zsófi! Köszönöm szépen, hogy írtatok. :) Örülök, hogy tetszik a történet, és számíthatok a véleményeitekre. 



17. fejezet


…Sophie…

Patrick volt szolgálatban, hogy vigyázzon rám. Rob az agyamra ment ezzel, de ahogy az utolsó hónapba léptem, elkezdett annyira vigyázni rám, mintha bármelyik pillanatban apró darabokra törhettem volna, akár csak egy hímes tojás. Nem vezethettem, és ha valahova el akartam menni, mindig lennie kellett mellettem valakinek. Igaz Patrick boldogan vitt be a városba, addig is fáraszthatott a hülyeségeivel.
- Na, várj! Kisegítelek – mondta, ahogy kipattant a vezető ülésből, majd megkerülve az autót, ajtót nyitott nekem. Egy hónapja talán még ki kértem volna magamnak, hogy nem kell a segítség, de mára már a hatalmas pocakom miatt igenis rászorultam. – Hát aligha indulhatnál pehelysúlyú boxolóként a mezőnyben - vigyorodott el. Azt hitte, nagyon vicces a sportos hasonlatával.
- Tudod Patrick, ha nem fájna annyira a bokám, és fel tudnám emelni a térdem az ágyékod magasságába, már nem lennél nemzőképes – fintorogtam, de mindketten tudtuk, hogy csak húzzuk a másikat. Barátom hangos nevetésben tört ki, majd elővette a cuccait a kocsiból és bezárta azt.
- Ugyan Gyönyörűm, tudod, hogy csak poénkodom! – hízelgett. Belékaroltam és úgy sétáltunk az utcán. Megbeszélt időpontom volt az orvosnál, ahova Rob is el akart kísérni, azonban programja volt, ezért Patrick hozott be, hogy majd férjemmel itt találkozzunk. – Amúgy nem tudjátok, vagy csak nekem nem akarjátok elárulni a Manócska nemét?
- Az orvos nem teljesen biztos benne, de úgy néz ki kislány lesz – mosolyogtam és végigsimítottam a hasamon. Fantasztikus hónapok álltak mögöttünk. Imádtam feleség lenni, és Robbal minden jól alakult. Azzal, hogy hivatalosan is összekötöttük az életünket, nem változtatott kettőnk viszonyán. Imádtam őt és láttam rajta, ő sincs ezzel másként. A babavárás kötötte le minden figyelmünket, persze egyikünk sem hanyagolta el a munkáját. A sajtó sajnos azóta se kímélt minket. Nem egyszer fakadtam sírva a hormonok miatt, amikor rábukkantam egy-egy pocskondiázó cikkre vagy riportra a TV-ben.
- Ohh, így nem nevezhetitek Patricknek – vakargatta a fejét. – Na majd legközelebb. Amúgy olvastam egy cikket rólatok – kezdte.
- Jaj, ne! Kérlek! Bármit is írt, nem igaz és ne mondd el, ha nem akarod, hogy itt kezdjek el bömbölni! – kérleltem.
- Hmm – morfondírozott. – Igazából egész kedves kis cikk volt. Lényegében megvédett titeket és sok képpel illusztrálta, vagyis alátámasztotta az állításait, miszerint nálatok boldogabb és kiegyensúlyozottabb pár nincs. És finoman elküldte a búsba azokat, aki ezt még mindig nem képesek észrevenni és még mindig ferde szemmel néznek rátok. Jó kis cikk volt Soph. Még én is elolvastam, pedig több mint két oldalas volt – mondta nagy büszkén.
- Húha, ha a sporthíreknél többet olvasol, az már tényleg nagy dolog lehetett! – nevettem.
- Szerintem lassan mindenki megbékél – biztatott. – Na, a mocskok megint fényképeznek – sóhajtott, ahogy felfedezett a járdán előttünk néhány paparazzit.
- Menjünk be ide! – mutattam egy kirakatra. Patrick behúzott a boltba, ahol mindenféle babaholmi volt. A legjobb hely.
- Ó Soph! Én rosszul vagyok ettől a sok kisruhától, meg babakocsitól. Oké. Azt hiszem, pánikrohamom van – kezdett zihálni, ahogy körbenézett.
- Ökör – kuncogtam. – Na, gyere! – Végigsétáltunk a sok játék között, aztán a ruhácskáknál picit elidőztem. Nagyon nem vásároltunk, nem tartottuk szerencsésnek, de a szoba nagyjából kész volt és a bútorok is meg lettek rendelve. Kedvem lett volna az egész boltot felvásárolni.
- Jó hely lenne ez – súgta oda nekem. – ha nem tudnám, hogy itt ez a sok nő mind terhes! – sipákolt. Nagyon kellett nevetnem. Találtam egy cuki kis rugdalózót, ami be teljesen beleszerettem.
- Jaj, picim, ez milyen jól állna – simogattam a hasam. Patrick az órájára nézett, de még volt fél óránk a Robbal megbeszélt találkáig.
- És? Anyós meg apóspajtással mi van? Válaszoltak már a hívásaidra, üzeneteidre és a sok próbálkozásodra? – kezdett bele egy igen kényes témába.
- Nem – sóhajtottam és visszaakasztottam a ruhácskát a helyére. – De van egy új ötletem – csillantak fel a szemeim. Patrick gyanúsan méregetett.
- Miért érzem úgy, hogy ebbe engem is bele akarsz keverni? – húzta fel a szemöldökét.
- Írtam nekik egy levelet – kezdtem.
- Nézd Soph, miből gondolod, hogy erre most fognak válaszolni? Az ezernyi e-mailedre se kaptál semmit. Telefont se vették fel neked. Akkor? Nem tudom, miért reménykedsz még mindig.
- Nem tehetek mást. Látni Robon, hogy mennyire vágyik arra, hogy megoszthassa a boldogságát a szüleivel, akik elzárkóznak tőle a legszívettépőbb dolog a világon. És nem nyugodhatok bele. Nem megy. Ezúttal kézzel írtam levelet, és mellékeltem hozzá pár ultrahangos képet is. És most biztosra megyek, hogy elolvassák – néztem fel rá.
- Úgy érted? – emelte fel a kezét védekezőn. – Postagalambnak akarsz használni?
- Kérlek! Tudom, hogy a hétvégén elmész arra a börzére Londonba. Itt a levél – húztam elő a táskámból a vaskos borítékot. – Tedd meg nekem kérlek! Odamész, bekopogsz és addig nem jössz el, míg minden betűjét el nem olvasták. És ha ez sem hatja meg őket, befejezem. De ezt még meg kell próbálnom.
- Jól van. Rendben – vette el tőlem, majd a zsebébe csúsztatta. – De csak mert neked ennyire fontos. Nem azért, mert megérdemlik. – Puszit nyomott a homlokomra, lekapta a ruhácskát, amit kinéztem, majd kifizette a pénztárnál és útnak indultunk az orvosi rendelő elé, ahol Robbal találkoztunk.
- Köszönöm – néztem rá hálásan. Nem csak az ajándékért, amit a picinek vett, hanem mert ezt megteszi nekem.
- Semmiség – kacsintott.
- Mi semmiség? – lépett mellénk Rob. Váltottunk egy hosszú csókot, majd Patrickkel kezet fogtak.
- Öhm kaptunk, vagyis a kicsikénk kapott egy ajándékot – mutattam fel a tasakot. Rob melegen elmosolyodott és megköszönte barátunknak, majd a pocimat kezdte simogatni. Egyetlen próbálkozásomról sem tudott, semmit sem mondtam el neki arról, hányszor igyekeztem jobb belátásra bírni a szüleit. Nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni neki, ez volt az egyetlen titkom előtte a házasságunkban.


…Rob…

Reggel óta be voltam sózva, hogy vizsgálatra megyünk. Sajnáltam, hogy pont ma van zűrzavaros napom, megbeszélések és interjúk egymásutánban. Patricket kellett megkérnem, hogy hozza el feleségemet, ami nem épp tett boldoggá, de tudtam, hogy nincs mitől félnem, csak valahogy mégis néha bosszantott, hogy mennyire jóban vannak. Persze sok cikk jelent meg arról, hogy Sophie vele csal meg, elvetemültebbek még arról is találgattak, hogy ketten osztozunk feleségemen. Szívem szerint az összes ilyen pletykalapot bepereltem volna, csak sajnos azzal sem tudtam volna véget vetni végérvényesen a pocskondiázásoknak. Nem engedtem, hogy elrontsák életem legszebb hónapjait. Próbáltam ügyet sem vetni rájuk és csak szerelmemre koncentrálni, na meg a kis csöppségre, aki hamarosan megérkezik hozzánk. Fogalmam sem volt, milyen érzés lesz majd apának lenni, de már most imádtam a gondolatot. Sietve pattantam ki a kocsimból a rendelő előtt, ahol már ott volt Soph is barátjával. Úgy tűnt valami miatt nagyon hálás Patricknek, és mikor felmutatta a kis tasakot, amiben vélhetően valami babaholmi volt, én is hálásan pislantottam Patrickre, aki viszont rövid időn belül elköszönt tőlünk.
- Csakhogy itt vagy apuci – mosolygott rám Soph és karját a nyakam köré fonva húzott magához egy szenvedélyes csókra. A vizsgálaton mindent rendben találtak, bár én még elnézegettem volna órákig a felvételeket a benne növekvő kis csodáról.  Hazafelé beugrottam egy étterembe és hoztam ebédet, majd végre haza indultunk. Új házba költöztünk, az egóm már nem bírta el, hogy a férjeként az ő nőies házában lakunk. Persze könnyű volt meggyőznöm azzal az érvvel, hogy az új ház bababarát lesz, és nagy hely kell a családnak. Szóval nem olyan messze a régi háztól találtunk egy mindkettőnknek megfelelő otthont, amint családiasan berendeztünk. Ahogy ott mozgott, minden annyira természetes volt. Ahogy reggel mellette ébredtem, este vele aludtam el. Nem hiányzott semmi. Persze anyuék néha-néha eszembe jutottak, de igyekeztem Sophie előtt nem kimutatni, hogy hiányoznak.

Ebéd után a kanapéra heveredtünk le, felpolcoltam Soph lábait és egy kis jégkrémet is nyomtam a kezébe desszertnek.
- Hmm, még jobban szeretlek, mint két perccel ezelőtt, ha ez lehetséges – nyammogta a hideg édességet. A hasát simogattam és újból megpróbálkoztam azzal a témával, amin legutóbb összekaptunk.
- Hajlandó vagy újra a nevekről tárgyalni? – néztem rá kérlelő szemekkel.
- Szóval ezért próbáltál lekenyerezni a csokifagyival – hümmögött. Elvigyorodtam, mert csakugyan ez állt a szándékomban.
- Nekem tetszik a Brianna – búgtam a fülébe hízelkedőn és a hasára simítottam a kezem. A pici egyből rugdosni kezdett. – Háhá! Látod? Neki is tetszik.
- Szerintem borzasztó és azért kalimpál itt, hogy még véletlenül se engedjem ezt a nevet – csóválta a fejét. – Rebecca viszont tökéletes – mosolygott.
- Ugyan Soph. Rebeccának hívják minden filmben a ribancokat! – akadtam ki.
- Nos, mondj egy olyan filmet! – nézett rám kihívóan.
- Oké… most így hirtelen egy se jut az eszembe, de akkor is. Nekem ez nem tetszik. Muszáj kompromisszumra jutnunk. Válasszunk egy harmadikat, amelyik mindkettőnknek tetszik! – Soph nagyot sóhajtott, majd gondolkodni kezdett.
- Mit szólsz a Mollyhoz? – nézett rám mosolyogva, de láttam a szemében, hogy még mindig a Rebeccát akarja. Elmosolyodtam, mert nekem is tetszett és az, hogy beleegyezett egy harmadikba, egyértelműen bizonyította, hogy szeret.
- Szeretlek! – súgtam és megcsókoltam. Belemosolygott a csókba és percekig csak nyelveink édes csatájával voltunk elfoglalva. – Téged is Molly – nyomtam puszit feleségem pocakjára. Kislányom, megint aktív volt, el se vettem onnan a kezem, sőt még a fülemet is odatapasztottam. Egész délután el tudtam volna heverészni Sophie ölében kislányom mocorgását figyelve. 

Ahogy közeledett a kiírt nap, egyre izgatottabb lettem. Ed meglátogatott minket és úgy döntött, marad, míg megszületik a pici. Nehezemre esett elmozdulni Soph mellől, nagyon féltettem, de ő és Ed együttesen rávettek, hogy jót fog tenni egy kis kikapcsolódás, mielőtt teljes munkaidős apa válik belőlem. Így Eddel elmentünk kicsit kikapcsolódni valami díjátadóra, ahol egy díjat vett át, mint valamiféle stílusikon. Nem igazán tudtam elengedni magam, pedig igyekeztem. Iszogattam és jókat beszélgettünk, rájöttem, csakugyan minden figyelmemet a babavárás és a munka kötötte le. De ezt így gondoltam természetesnek és nem is vágytam többre, semmi másra.
- Na Rob! Kicsit élénkebben! Rajtam kívül máshoz is hozzászólhatsz ám. Mielőtt még örökre eltemet a sok kakis pelus – veregette meg a hátamat.
- Kösz Ed, de nem akarok berúgni. Tényleg hálás vagyok, hogy elhoztál.
- Na, akkor vesd bele magad az életbe és üdvözölj pár embert! – noszogatott, majd el is indult pár dögös nő felé. Néhány ismerős arcot vettem észre és magam is meglepődtem, amikor sikerült hamar beszélgetésbe elegyednem. A bohóckodáson és a munkáról való beszélgetésen kívül persze szóba jött a magánélet is.
- Hogy van a feleséged? Hallom hamarosan apuka leszel. Hadd gratuláljak! – ölelgettek meg. Senkinek az arcán nem vettem észre semmi mást, csak az örömöt és kíváncsiságot.
- Köszönöm. Igen. Hát izgatott vagyok. Legnagyobb félelmem… szóval van egy ilyen rémálmom, ami állandóan visszatér. Tehát a gyerek éjjel az ágyban fekszik, aztán belecsavarodik a takaróba, rázuhan a játék a feje fölül, és összedől alatta az ágy – kezdtem el magyarázni nagy karcsapásokkal illusztrálva. Mindenki dőlt a röhögéstől, pedig komolyan sokszor kísértett a dolog, hogy nem tudom majd életben tartani. – De ott van Sophie, talán valahogy megoldjuk.
- Persze Rob. Nem őrdöngőség.
- Csak rád kell nézni, biztosan jó apa leszel – bíztattak, ami nagyon jól esett. Rájöttem, jót tett ez a parti, és hálás voltam Ednek, hogy elráncigált.
- Na? Jó a buli mi? – röhögcsélt. – Ó anyám, az a modell, olyanokat mesélt! – kuncogott és alig bírt megállni a lábán. – Én is majdnem belepirultam – röhögött. – Azt… azt hiszem, ővele megyek haza. Ugye nem haragszol meg, ha nem kísérlek haza? - csücsörített és olyan tutujgatósan beszélt hozzám.
- Te nagyon be vagy állva haver – nevettem.
- Részeg vagyok, na és? – dülöngélt. – Jó a buli! – A telefonom hirtelen rezegni kezdett a zsebemben, így azonnal érte nyúltam. – Na, ne már keres is az asszony? Rövid póráz? Hmm? – vigyorgott a képembe.
- Ismeretlen szám – néztem a kijelzőre. Valami rossz előérzetem volt. Gyorsan felvettem, és azt hittem ott azonnal kapok szívrohamot, mikor meghallottam honnan keresnek és miért. Ed felcsuklott, de érdeklődve figyelte vélhetően fal fehérré váló arcomat. – Értem. Köszönöm. Azonnal indulok – csúsztattam vissza remegő kezekkel a zsebembe a mobilomat.
- Mi az? Haza kell menned? Ne már! Még fiatal az este! – nyaggatott.
- Sophie kórházban van – nyögtem ki kétségbeesetten. - Azonnal oda kell mennem.
- Mi megindult a szülés? – kerekedtek el a szemei.
- Nem tudom… én… azt mondták siessek, és hogy a műtőben van és… Ó Istenem! – támaszkodtam meg a térdeimen. Add, hogy ne legyen semmi baj!
- Akkor menjünk! Utat! Engedjenek! – lökdösött maga előtt Ed. Én az idegességtől és a félelemtől reszkettem, Ed meg a sok piától állt instabil lábakon. – Félre az útból, a srác apa lesz! Indulunk a kórházba – kiabálta. Az emberek izgatottan tapsolni kezdtek én meg magamban azért imádkoztam, hogy mindketten éljék túl.
- Apa leszek – nyögtem ki a limuzin hátsó ülésén, ami a kórház fele száguldozott velünk.
- Ja… én meg k*rva másnapos – röhögött és megpacskolta a vállam. – Életem legjobb bulija – vigyorgott kifele a kivilágított várost kémlelve.

A kórházban sietve lépkedtem a pulthoz, hogy megmondják, hol találom Sophiet. A nő szerencsére minden gond nélkül megmondta.
- Gyere már Ed! Sietnünk kell! - húztam magam után a piától kissé elvarázsolt haveromat. Betuszkoltam a liftbe, ami a harmadikon ki is tett minket.
- Azt hiszem, ez a liftezés… - támaszkodott neki a falnak. – elég rossz ötlet volt.
- Jól van uram? – kérdezte meg tőle egy arra járó orvos.
- Persze – mondta, de majdnem megbotlott a saját lábában. Engem akkor már nem érdekelt. Itt voltunk a kórházba, nagy baj nem történhetett vele. Elsiettem a műtők irányába, ahol azonban megállítottak.
- A feleségem bent van.
- Értem, de sajnos nem engedhetem be. Meg kell várnia, míg kijön az orvos. Addig foglaljon helyet! – Leroskadtam egy székre és hosszú fohászkodásba kezdtem. Közben Ed is mellém evickélt, majd összecsuklott a széken. Egy fiatal nővér, azonnal kiszúrta és megkérdezte, mit tehet érte, majd valami itallal tért vissza. Haverom lassan kezdte összeszedni magát.
- Minden rendben lesz haver – mondta aztán mindketten csak némán vártuk, mi fog történni. Percekkel később Soph orvosa lépett ki, én pedig úgy pattantam fel a székből, mint aki katapultált.
- Mr. Pattinson! – szólított meg. – Gratulálok! Egészséges kislánya született. Mint azt előzőleg megbeszéltük a feleségével császármetszést végeztünk, mivel az ő korában ez sokkal biztonságosabb. Bár előbb érkezett a pici pár nappal, de ez teljesen normális. Kicsit sietett. A nővérek már elvitték, és a feleségét is lassan kitolják. Még egyszer gratulálok! – fogott velem kezet.
- Kö… köszönöm – szorongattam a kincset érő kezét, majd könnyeimmel küszködve Ed felé fordultam. Szinte a nyakamba ugorva ölelt meg.
- Gratulálok – vigyorgott, és mintha ő is kissé elérzékenyült volna. Mikor kitolták feleségemet, egyből odasiettem hozzá és csókokkal halmoztam el.
- Gyönyörű – suttogta. Alig vártam, hogy a saját szemeimmel lássam. – Vörös hajacskája van – mosolygott.
- Igen? – nevettem fel még mindig könnyeimet nyeldesve. – Köszönöm Szívem. Mindjárt megyek utánad, de előtte meglesem. Pihenj! – csókoltam meg újból, majd lassan elengedve a kezét, hagytam, hogy eltolják. Eddel az újszülött osztályt vettük célba, és mikor megpillantottam az ablakon keresztül a kis csöppségemet, azonnal szerelembe estem. Pici rózsaszín kis csomagocska volt. A mi kis picikénk.
- Hát öreg. Ezt nagyon jól összehoztátok – pislogott elismerően Ed. – Rebecca, a neve is gyönyörű – mondta. Ekkor figyeltem fel a karján lévő kis szalagra. Szóval mégsem Molly. Nevetve néztem a kislányunkat. Nem számított, hogy hívják, így is ő volt a legtökéletesebb kisbaba a világon. Sophie ennyit megérdemelt, ha már nem voltam mellette.
Egész éjszaka bent voltam Sophieval, néztem, ahogy alszik, majd mikor felébredt kértem, hogy mesélje el, pontosan mi történt. Csak simogattam a haját és puszikkal hintettem be. Életem legszebb éjszakája volt.


…Sophie…

Fáradtan ébredtem és el sem tudtam hinni, hogy az éjszaka történtek nem csak álom volt. Rob fürkésző, boldogságtól csillogó tekintetébe néztem. Úgy vigyorgott, mint egy vadalma és csak cirógatta a fejem. Rettenetesen megijedtem, mikor beindult a szülés, de szerencsére tudtam, mit kell tennem. Félelmetes volt egyedül, hogy nem volt mellettem Rob, de olyan sokkban voltam, hogy képtelen voltam felhívni, csak egy nővért tudtam megkérni rá, mikor már a műtőbe toltak. Anyuka vagyok. Még képtelen vagyok felfogni. Elképesztő, hogy az a tökéletes pici kislány bennem növekedett kilenc hónapig. Elárasztottak az érzelmek és folydogálni kezdtek a könnyeim.
- Annyira jól csináltad Soph! Büszke vagyok rád és annyira boldog. Tökéletes – suttogta férjem miközben lecsókolta a könnyeimet. – Rebecca, mi? – vigyorgott rám.
- Nem tudom, mi történhetett. Szerintem a sokktól véletlenül megfeledkeztem, hogy Mollyban egyeztünk meg – pislogtam rá ártatlanul.
- Nem számít. Illik hozzá – csókolt meg. Aztán betolták kicsikénket és onnantól kezdve csak a vele való ismerkedés kötött le minket. Fantasztikus dolog volt őt a karjaimban tartani. A pici meleg test. Mindketten csodálattal néztük a kis lánykát, beszéltünk hozzá és simogattuk, ahol értük.
Kopogtattak az ajtón, de Rob fel se nézett. Én pillantottam meg először érkező vendégeinket. Azt hittem, Ed lesz az, mintha derengett volna, hogy itt volt az éjszaka, de annál nagyobb meglepetés ért. Patrick jelent meg egy idősebb pár társaságában.
- Rob! – suttogtam neki. Teljesen el volt veszve a kis ujjacskák puszilgatásában. Felnézett az arcomra, majd az ajtó felé fordította a fejét. Az arcáról eltűnt a mosoly, és feszült pillantásokkal nézett a szüleire. Patrick odalépet mellém és megpuszilt.
- Túlteljesítettem a küldetést – vigyorgott. – Micsoda gyönyörűség, mint az anyukája! – nézte kislányomat. Rob mellettem meg se moccant, nem tudtam, mi járhat a fejében. Pattinsonék csak tétován álldogáltak az ajtóban, mintha engedélyre várnának, hogy bejöhessenek.
- Rob! – szorítottam meg a kezét. Újra rám nézett és a tekintetében láttam a kétségbeesést, hogy fogalma sincs, most hogy kéne viselkednie. – Eljöttek. Itt vannak, és csak ez számít – néztem a szemébe. Adott egy lágy csókot ajkaimra, majd felállt. Kislányomat ringatva néztem a jelenetet.
- Apa, anya – lépett eléjük. Richard meg akarta volna ölelni, de ő csak kezét nyújtotta egy kézfogásra, amit az édesapja bár csalódottan, de elfogadott. Clare tétován megölelte, de nem tarthatta sokáig karjaiban a fiát, mert az hamar elhúzódott tőlük. – Minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte hidegen.
- Látod Kincsem. A nagyiék még neked se tudtak ellenállni – suttogtam neki és megpusziltam rózsaszín orrocskáját.
- Sophie levele hatására rájöttünk, hogy óriásit hibáztunk. És Mr… azaz Patrick segített nekünk minél hamarabb ideérni. Nagyon sajnáljuk kisfiam. Bocsáss meg nekünk! – nézett rá könnyes szemekkel Clare. Rob ökölbe szorított kezei arról árulkodtak, hogy valamit próbál elfojtani magában, csak állt ott velük szemben, majd végül engedett ujjai szorításából.
- Gondolom, szeretnétek látni Beccát – nyögte kissé rekedtes hangon, majd a karjával mutatta a szüleinek, hogy jöjjenek csak közelebb. Bennem is volt neheztelés irányukban, de Robért ezt teljes mértékben figyelmen kívül tudtam hagyni. Egymás szemébe néztünk, és tudtam, hogy most már tényleg, maradéktalanul boldog.
- Nem csak ő miatta jöttünk. Szeretnénk téged is megismerni – mondta Richard és Clare bólogatott.
- Köszönjük a leveleket, és hogy nem adtad fel. Idős fejjel mi viselkedtünk a legmakacsabb gyermek módjára. Nagyon röstelljük.
- Mit gondolsz kicsim? Szeretnél picit a nagymami karjaiban lenni? – kérdeztem, Clare pedig már csillogó szemekkel nyújtotta is érte a karját, majd átadtam neki.
- Kösz Patrick. Tényleg – néztem rá könnyes szemekkel.
- Nem ingyen volt. Én akarok a keresztapa lenni – tette karba a kezeit, mire Rob nevetve beleegyezett. Patrick győzelemittasan a levegőbe boxolt. – Ez az!
- Miért nem tudtam azokról a levelekről? – ült le az ágyam melletti székre és az arcomhoz hajolt.
- Nem akartam, hogyha mégsem sikerül, akkor még rosszabbul érezd magad. De muszáj volt megpróbálnom. Csak mert… szeretlek és bármit megtennék érte, hogy mindig így lássam csillogni a szemeidet – vallottam be őszintén.
- Köszönöm – támasztotta a homlokát az enyémnek. Váltottunk pár rövid csókot, majd azt néztük, ahogy Clare és Richard dédelgetik az unokájukat.